csillagjegyek

csillagjegyek bemutatása, a 12 csillagjegy rövid áttekintése

ARIES (Ari) – KOS

 

Az egyébként kevéssé látványos csillagkép azért vált nevezetessé, mert Kr. E. 170-400 közt – az európai kultúra kezdetén – e csillagképben metszette az égi Egyenlítőt az ekliptika, vagyis ebben a csillagképben volt a tavaszpont (a tavaszi napéjegyenlőség pontja). Ezért Hipparkhosz, majd Ptolemaiosz csillagkatalógusában a Kos az állatöv kezdő csillagképe. Az antik csillagleírásokban a Kos neve „Princeps signorum coelestium” (Az égi jegyek elöljárója).A precesszió következtében a tavaszpont azóta áttolódott a Halak csillagai közé, de az asztrológusok ma is a Kost tekintik a kezdő csillagképnek.

Akárcsak a Bika, a kora ókorban a pásztornépek körében a Kos is a tavaszi újjáéledés, a megtermékenyülés, a nyáj szaporodásának jelképe volt. Ennek szimbolikus kifejezése, hogy a Világ teremtésekor a Nap a Kosban állt. Az asszír birodalom naptára szerint a tavaszi napéjegyenlőség hónapja Nisánu, és a csillagkép azt az oltárt és áldozati eszközöket jelképezi, amelyen a tavaszi bárányt feláldozzák.

Az antik időkben a Kost Ovidius majd Columella azzal az aranyszőrű kossal azonosították, amelynek hátán a magasba emelkedve Phrixosz és húga Helle, a thesszáliai király, Athamasz gyermekei elmenekültek Kholkhisba.

Egy korábbi görög monda azt az aranygyapjas kost látja az égen, amelynek gyapjáért az Argo-hajón utazók bekalandozták az akkori világot.

Kínában az égi „Kutyá”-nak nevezték, a négy nagy állatövi csoport nyugati tagjaként.

A magyar népi csillagképismerete nem tartja számon a Kos csillagait.

A Kos ősszel figyelhető meg a legjobban az esti órákban.

TAURUS (Tau) – BIKA

 

A Bikát a bronzkor óta számon tartják, mivel a két feltűnő csillagcsoportja ( a  Hyadok és a Plejadok, magyarul Fiastyúk) egyaránt fontos évszakjelző volt. Kr. E. 3100 körül, a mezopotámiai kultúrák kibontakozásakor a tavaszpont a Bikában volt. Így kapcsolódik a Bika, mint a termékenység, a férfierő jelképe a tavasz kezdetéhez. A csillagkép a Kr. e. II. évezredben „tavaszi csillagkép” volt, ekkor virágzott a Bika-kultuszáról is híres krétai kultúra. Megtaláljuk azonban a bika-tisztelet az egyiptomi és a dél-európai őskultúráknál is. Az indiai csillagászok is elkülönítették a Plejádok és a Hyadok csillaghalmazokat, a hindu mondában felismerhető a görög mitológia hatása.

A görög-római mondában Agénor, szíriai király szépséges leánya, Europé a tengerparton játszott társnőivel, amikor Zeusz megpillantotta, és azonnal megkívánta. Hogy féltékeny felesége, Héra elől eltitkolja újabb kalandját, hófehér szőrű bikává változott- homlokán Agénor címerével – és így közeledett Européhez. A leánynak megtetszett a szelíd bika, a hátára is felpattant. A Bika-Zeusz ekkor a tengerbe ugrott, és a királyleánnyal meg sem állt Kréta partjáig, ahol visszanyerte valódi alakját. Europének három gyerrmeke született a istentől, köztük Minosz, a Bikát pedig jutalmul Zeusz az égre emelte. Europé később Aszterión krétai király felesége lett, aki felnevelte isteni mostohagyermekeit, utóbb maga Minosz is krétai királyi székbe került. Egy másik változatban Zeusz egyik kedvesét, Io-t, oly módon próbálta elrejteni a féltékeny felesége elől, hogy fehér szőrű tehénné változtatta. Héra azonban így is felismerte, és egy böglyöt szabadított rá, mely csípésével megőrjítette a fehér tehenet. Io kínjában keresztül száguldott Görögországon, Kis –Ázsián, és végül a tengeren át Egyiptomba úszott, ahol menedéket talált. (A szorost, ahol Ázsiába átúszott- a népi etimológia szerint – ezért nevezték el Boszporusznak, vagyis „Tehén átjáró”-nak).

Kínában a csillagkép egy részét Fehér Tigrisnek ismerték, de a Hyadokat és a Plejádokat külön csillagképekként nevezték meg. Perzsiában a meghaló és a feltámadó napisten, Mithras Bikája volt. Európában az Alpoktól északra a keltákról jegyezték fel, hogy nagy Bika-ünnepséget tartottak, amikor a Nap a csillagképbe lépett.

Az ír és skót néphit szerint újév napján a „Fényhordozó Bika” (Candelmas Bull) a szürkületben felemelkedik és az égen áthaladva megnyitja az esztendőt.

A magyar táltos-hiedelemben szerepel ugyan a bika, de erőszakolt lenne közvetlen kapcsolatát keresni az égi Bikával. A népi égbolton általában a csillagkép két feltűnő csillagcsoportja külön szerepel.

A Taurus a téli hónapokban látható.

GEMINI (Gem) – IKREK

 

Az Ikrek egymáshoz közeli két fényes főcsillagát minden időben minden nép társaknak, vagy testvéreknek tekintette. A csillagpár Mezopotámiában „A nagy ikrek” elnevezést kapta.

A görög monda szerint Tündareusz spártai király feleségének, Lédának ikerfiai születtek. Lédát azonban hattyú képében Zeusz is magáévá tette, ezért az ikrek egyike, Kásztór (latinban: Castor), a földi apa gyermeke halandó, a másik Plüdeukész (a ltainban Pollux) akit Zeusz nemzett, hallhatatlan. Pollux azonban nem akart megválni ikertestvérétől, és mikor az harcban elesett, ő is a halandóságot választotta. Az isteneket megindította ez a testvéri ragaszkodás, ezért megengedték, egyik napon mindketten az alvilágban, másik nap az Olümposzon lehessenek együtt.

A csillagpár Kínában Shi Cseng elnevezéssel a Majom jelképe. A dél-afrikai busmanoknál Fiatalasszony, a Nagy Antilop felesége. Ausztráliában az Ikrek csillagai a Fiatal férfit, a Bikában a Plejádok a Fiatal lányokat jelképezik.

A magyar csillagmondákban Bojtár kettősének (azaz két bojtárnak) vagy Két árvák csillaga néven említik. A második változat árván maradt kisleánynak és kisfiúnak nézi a két fényes csillagot, akik hiába könyörögtek, sehol sem fogadták be őket. Ezért Isten a csillagok közé helyezte a gyermekeket, hogy mindenki láthassa, az árvákon segíteni kell.

A mondák nagy részben a két csillag fiatalembert, vagy gyermeket jelképez. Talán azért, mert amikor a Nap az Ikrekben van, az északi féltekén még „felfelé”, a nyár közepe felé halad az Ekliptikán, tehát még „erőteljes fiatalember”-nek tekinthető.

Az Ikrek nyugati lábánál az egyik legszebb galaktikus csillaghalmazra bukkanunk, az M35-re, mely tiszta és sötét égen puszta szemmel is észrevehető.

Az Ikrek a tél és a kora tavasz egyik uralkodó jelképe.

CANCER (Cnc) – RÁK

 

A halvány csillagokból álló állatövi csillagkép mai formájában az ókor Mezopotámiában és Egyiptomban ismeretlen lehetett, de az ekliptikához közeli csillagait a babiloni MUL.APIN táblázat már ALUL elnevezéssel, vagyis Rákként, vagy „Anu trónja”-ként ismeri. (Anu a „az ég királya”, aki a forgószelet is teremtette.)

A Kr. e. VI. században a görögség Babilonból vette át a Rák nevet. Kétféle mondáját valószínűleg később költötték. Az egyik változat szerint a Zeusz elől menekülő nimfát egy tengeri rák fogta meg az ollójával, ezért az Olümposz főisten a rákot az égre helyezte. A másik változatban a rákot Junó istenasszony emelte az égre, jutalmul, mert ollójával megcsípte Herkules lábujját, amikor az a larnei mocsarak szörnyével, a Hydrával viaskodott. A platonista filozófusok szerint az ember lelke a „Rák kapuján” lép a földre. Ilyen formában hivatkozik rá a reneszánsz nagy magyar költője, Janus Pannonius is, 1466-ban.

Kínai csillagászok a „hold-házak” 23. állomásként a Rák 0 jelű csillagát Kuei-nek vagy „Yu Kuei-nak „Kísértetek”-nek ill. „Kísértetek kocsijá”-nak mondták.

A csillagkép neve talán arra utal, hogy az ókorban az ekliptika legészakibb szakasza a Rák csillagai közt haladt át, innen kezdve a Nap már ismert déli irányban „hátrált” a téli napfordulóig. Esetleg már a babiloni Anu trónja megnevezés is arra utal, hogy az ég király az ekliptika legmagasabb pontján ül.

Nevezetes objektuma a Méhkas vagy Méhraj jelentésű, vagy más értelemben Jászolnak fordított Praesepe-csillaghalmaz. Egyike a kisszámú csillaghalmaznak és ködnek, amelyet már a z ókorban, puszta szemmel is megfigyeltek.

A magyar népi csillagmondák nem tudnak sem a Rák csillagképről sem a Jászol megnevezésről. Ezek az elnevezések valójában nem népi eredetűek, hanem az ókori szerzők munkáiból kerültek át a magyar nyelvű kalendáriumokba. A „Rák-zsombik” ugyancsak mesterséges név, a költő Fazekas Mihály gondolta ki és terjesztette el az 1836.évi „Debreceni Kalendárium”-ban.

A Rák a tavaszi estéken delel a lenyugvó Ikrek és a magasan álló Oroszlán között.

LEO (Leo) – OROSZLÁN

 

Az Állatöv 5. csillagképe az északi égbolt jellegzetes alakzata, könnyen felismerhető, és könnyen beleképzelhető egy lapulásból felemelkedő óriás állat, pl. oroszlán képe. Legfényesebb csillaga az a Leo (Regulus) az égbolt 21. legfényesebbje.

Az ősi Mezopotámiában bizonyára eleinte csak a Regulust tartották szánom, mint naptárcsillagot. A késő kőkortól a bronzkoron át az égnek ezt a pontját jelentős helynek tartották a naptár–beosztásban. Az oroszlán több mint négy évezrede az uralomnak, a Nap hatalmának jelképe volt. Az ókorban ismert legerősebb állat az Oroszlán, és az erős királyi hatalom a Nap hatalma, valamint a konstelláció uralma a tavaszi égen összekapcsolódott.

Egyiptomban az Oroszlánt a „Nap házá”-nak nevezték, a tűz és a víz jelképének tartották. Ennek magyarázata az, hogy a nyári hőség ( a „Nap tüze”) idején a Nap az Oroszlánban tartózkodik, másrészt ún. heliákus felkelte a Nílus áradásának kezdetére esik.

A Leo a könnyen felismerhető csillagképek közé tartozik. Áprilisban éjfél körül, május végén a kora esti órákban delel, csillagai nagyjából 50 fok körüli láthatár feletti magasságban – a tetőpont és a horizont közt félúton – jellegzetes trapéz alakot formálnak. A trapéz jobb alsó sarka a legfényesebb csillag, a Regulus. Azonosítását megkönnyíti, hogy a Nagy Medve (Göncöl) két hátsó csillagát, az alfát és a bétát a zeniten át a déli irányba meghosszabbítjuk, az összekötő vonal az oroszlán testének közepe felé mutat.

VIRGO (Vir) – SZŰZ

 

A Kr. E II-I. évezredben ebben a csillagképben volt az őszi napéjegyenlőség pontja, a Szűz hajnali felkelte október elején az ősz beköszöntét jelezte.

Csillagainak többsége közepes, vagy halványabb, legfényesebbje a Spica: Kalász. Már a név is mutatja, hogy az ókori mezopotámiában éppen nem a szüzesség, érintetlenség jelképe, hanem termékenység szimbólum volt. Legkorábbi ismert sumer-babiloni neve AB.SIN, azaz „A Barázda”, a tavaszi munkára, a föld termékenyülésére utal. Később jelentése azonos lett Sala vagy Shala istennőével, a termékenység megszemélyesítőjével.

Korábban talán a meghaló és (tavasszal) feltámadó istenek asszonyait jelképezte: Egyiptomban Ísist, Babilonban Istárt, ill. a görög Démétért, akinek testvére az alvilág úrnője.

A késői ábrázolások már istennőt mutatnak be, amint egy kalászt tart, néha fáklyával is ábrázolják, valószínűleg a gabonakalászok ábráját nézték utóbb lángoknak. Más jelképeken mérleget tart, ami az igazságot jelképezi. Az alexandriai Eratosztenész (Kr. e. 276-196) azonban Ísist látta benne, karján a gyermek Horosszal, a Nap-istennel. Talán ez a kép is hozzájárult ahhoz, hogy már a korai keresztények is Szűz Mária megjelenítőjének tartsák, a gyermek Jézussal a karján. Indiában Kauni, vagy Kanya, „A Leány” -  ez görög hatást mutat.

A magyar nép sem ismerte az egész csillagképet. Újabb népi csillagismeretről szóló munkában a konstellációt a kedves „Leányszemű” csillag néven említik.

A Virgo december közepén jelenik meg a hajnali égen, április közepén éjfélkor delel és október elején nyugszik le az esti szürkületben.

LIBRA (Lib) – MÉRLEG

 

Közepes méretű, kevéssé feltűnő ekliptikai csillagkép, amely az évszak-meghatározásban játszott fontos szerepet.

Alakja és területe az évezredek folyamán többször változott. Már az ókor csillagászai is úgy tartották, hogy nevét azért kapta, mert a Kr. e. II. és III. évezred fordulóján csillagaik közt volt az őszi napéjegyenlőség pontja, amikor a nappalok és éjszakák hossza egyenlő, egyensúlyba jut.

Mezopotámiában neve (Kr. e. 1000 előtt) sumer kifejezéssel ZIB.BA.AN.NA, azaz az égi mérték, a Mérleg. Akkoriban nem volt – legalábbis teljes egészében – önálló csillagkép, mert keleti fele a Skorpió „ollónak” végei voltak; a két csillagkép ezáltal összekapcsolódott. A Kr. e 2. században Hipparkhosz már külön csillagképként ismerte, de még két évszázad múltán Ptolemaiosz is összefüggő konstellációként tárgyalja a Skorpiót és a Mérleget.

Rómában Jugum-nak, „Mérleg karnak” is nevezték, a hébereknél neve (nyilván görög hatásra) Moznayim, „Mérleg-súlyok”-at jelentett. Olykor úgy ábrázolták, amint egy női alak tartja a kezében. A Skorpiótól véglegesen csak a késői császárkorban választották szét. A középkori arab csillagászok egy részét Al Kiffatán-nak, a (kétkarú) Mérleg tányérjainak, ill. Al Mizán-nak, a mérleg rúdjának gondolák. Kínában a kisebb csillagcsoportokra beosztott Nap-ekliptikán a Shou Sing, és a Tien Csing, a „Hosszú élet csillagi” ill. az „Égi mérleg” nevet kapta. Az utóbbi a nagy távolságokon is átvándorló görög hatást mutatja.

A magyar égbolt-ismeret nem tud róla – alighanem halványsága miatt-, a „Mérték” (Mertec) megnevezés a 16-17. századi kalendáriumok fordítása a latin névből.

A csillagkép felismerése nem könnyű. Leginkább egy torz négyzetet formázó 4 halvány csillaga jellegzetes, amely a Scorpiustól nyugatra kereshető fel.

A Libra december végén tűnik elő a hajnali szürkületben, május elején éjfélkor delel és augusztus végén tűnik el az esti égen.

SCORPIUS (Sco) – SKORPIÓ

 

Az ókorban először legfényesebb csillagát, az Antares-t tartották számon, mint jelentős naptárcsillagot. A csillag felbukkanása a hajnali szürkületben az ősz beálltát, esti feltűnése a tavasz kezdetét jelentette. Az ősi Kínában a fényes, vöröses ragyogású csillagot Tűzcsillag-nak, Csen-nek nevezték.

A Skorpió alakja, kiterjedése, a hozzá tartozó csillagok helyzete az évezredek során többször változott.

Mezopotámiában az első négy, számon tartott állatövi csillagképhez tartozott. Neve a sumerben NISZABA, akkádban Nabu. A szellemi foglalkozások istene, az ég Írnoka.

A csillagkép északi fele az összes lakott föld úrnőjét, Ishara-t jelképezte, akit gyakran ábrázoltak Skorpió alakban. Ilyennek mutatja egy babiloni határkő is.

A görögöknél az égi bosszú végrehajtója,, akit a féltékeny és sértett Diána (Artemisz) az Orion nyomába uszít, hogy megszabadítsa vadásztársnőit, a Plejádokat az égi óriás erőszakosságától. A középkori arab tudományban neve a görög név fordítása: Al ’Akrab,  „A Skorpió”.

A közép-amerikai majáknál az eget tartó „Világfa” talpa (talán a fényes Tejút a gyökere?). Az új-zélandi maorik szerint a nagy erejű de szegény halászként élő Maui-isten szigonya, amellyel egy hatalmas halat rántott fel a tenger mélyéből. Ebből lett Új-Zéland északi szigete, amelynek neve „Te ika a Maui”.

A magyar csillagmitológiában szinte ismeretlen. Az Antares a népi csillagismeretben a Szépasszony, akit a „Sánta kudus” próbál utolérni.

A Scorpius nyár derekán látható a legjobban az esti égen.

SAGITTARIUS (Sgr) – NYILAS (NYILAZÓ)

 

Nagy és nevezetes csillagkép az Állatöv legdélebbre hajló szakaszán.

A mezopotámiai és egyiptomi kultúrák hajnalán, Kr. e. 4000 tájén az őszi napéjegyenlőség pontja, Kr. sz. 1500 táján már a téli napforduló pontja volt itt. Ez fontos tényező a csillagkép mondáinak kialakulásában, melyek elhomályosult jelképek töredékeiből keletkeztek.

Egy babiloni agyaghengeren egy íjjal lövő istent láthatunk, amely két kutyán (?) áll, és kecskét ejt el. Egy ezer évvel későbbi mezopotámiai határkövön már emberi derekú, de szárnyas ló törzsű alaknak látjuk, amint íját feszíti. Az emberi felsőtest feje kettős: az egyik jellegzetes asszír, a mási tigrisfej. Az ábrázolás Nergal-istennek, a tűz és pusztítás urának jelképe.

A görög-római mitológia a Nyilast emberi felsőtesttel és két bakkecske lábbal ábrázol. A magyarázatok szerint ő Krótos, a művészeteket jutalmazó taps hérosza, akinek apja a kecskelábú „paraszt-isten” Pán volt. Egy másik változat szerint Kheiront, a bölcs és gyógyító tudományú kentaurt ábrázolja.

A kínai égen Ki, „Szita”, ill. Nan Tow, „Mérőkanál” néven ismerték. A középkori arab népi csillagnévtárban a nyugati része a Folyóhoz (Tejút „fényárjához”) vonuló struccokat, keleti része a Visszatérő struccokat mutatja. A pawnee indiánok „Úszó kacsát” láttak csillagaiban.

Uráli neve aligha volt, mivel Európa északi részén alig emelkedett a horizont fölé. A magyar népi csillagmitológia összekapcsolja a Skorpióval. A Nyilazó északi része a „Sánta Kudus” (nem koldus!) és a Talyigája” előtte a Skorpió legfényesebb csillaga a „Szépasszony”.

Nevezik még Törökszekérnek is. Valószínűleg azért, mert a Nyilazó déli irányban látszik, amerről a fosztogató, dúló török hadak érkeztek.

A csillagkép irányába esik a Tejútrendszer középpontja, maga a Tejút itt a legsűrűbbnek és a legfényesebbnek látszik. Ezért aránylag sok, részben eléggé fényes látványosságot rejt.

A Nyilazó – ahol jelenleg a téli napforduló pontja van- nyár végén-ősz elején látható az esti órákban.

 

CAPRICORNUS (Cap) –BAK

 

Fontos, de nehezen azonosítható konstelláció. Időszámításunk kezdete előtt két évezreden át a Bakban volt a téli napforduló pontja: az északi féltekén akkor volt a legrövidebb a nappal és leghosszabb az éjszaka. Ezért is nevezik az ekliptika legdélebbre lévő pontján áthaladó égi deklinációs kört, és a földgömbön a megfelelő szélességi kört – ahol a téli napfordulókor a Nap a zenitben áll – Baktérítőnek (ma 23,5° déli szélességen).

A Bakot a középkori, ill. az újkor kezdetén nyomtatott kalendáriumok kecske-fejű de hal-testű lényként ábrázolják. Neve is Kecskebak-halat jelent. A Bak-hal ábrázolása már Kr. E. 2000 táján felbukkan egy Ur-városbeli pecsételőhenger ábrái között, a Föld, az élet és a mélységbeli vizek istenének, Ea-nak jelképeként.

Elnevezésének eredete homályos, a legtöbb ősi feljegyzésben „Szarvakat viselő”-t jelent. Az egyik magyarázat szerint amikor csillagai az égen ragyogtak, akkor szaporodott el Mezopotámia vizeiben a bak-halnak nevezett, ma már nem azonosítható halfajta. Általánosabb felfogás szerint részben vízi, részben szárazföldi lényt jelképez.

Egyiptomban Khnum-nak, a Nílus –forrás urának tartották, aki agyagból megalkotta az embert.

A görög mondavilág sem egységes a haltestű bak magyarázatával. Az egyik változatban Zeusz a „paraszt-istent” a kecske-szarvakat viselő Pant örökítette meg az égen, aki segítette az olümposziak harcát a szörny, Tüphon ellen. Pan tanácsára a menekülésre kényszeríttet istenek állatok alakjában rejtőztek, ő maga kecskebak képét vette fel. A küzdelem során Pan egy tengeri kagylóból készült kürtöt fújt, amelynek hangja „páni félelmet” keltett, és biztosította az istenek győzelmét.

Indiában Mriga vagy Makara, Az antilop volt a neve, az aztékok Cipatcli-nak, „Agyaras narvál-hal”-nak mondták.

Magyar népi neve nincs, a halvány és mindig a déli látóhatárhoz közeli csillagkép nem keltett feltűnést.

A Bak ősszel látható az esti égen.

AQUARIUS (Aqr)- VÍZÖNTŐ

 

Az ókori Mezopotámiában halvány, jellegtelen volta ellenére, mint a Nap égi útjának egyik állomását, gondosan számon tartották. Az „Elám Csillagai” elnevezésű kb. Kr. e. 1100-ban (vagy korábban) összeállított táblázatban neve GU.LA, azaz „Egyedüli legnagyobb”. Az akkádoknál Éa, a föld és a földfeletti vizek ura, a sumereknél Enki, a bölcsesség és a mesterségek istene, az „első istennemzedék” legyőzője, a legfőbb istenségek egyike, aki megmentett egy ember az istenek által keltett vízözönből – amely megsemmisítette a romlott, „lármás” emberiséget – azzal hogy egy bárka építésére biztatta.

A csillagkép kitüntetett neve talán onnan származik, hogy a Vízöntő a Kr. e. III. évezred elején – a precesszió következtében – még közel állt a téli napforduló pontjához, vagyis a „feltámadó Nap” egyik állomása volt. Feltehető, hogy neve a megtermékenyítő tavaszi esővel is összefügg.

A görög csillag-mitológiában Deukalión-nak és Pürrhá-nak jelképe, akik a vízözön egyedüli túlélői voltak, amelyet Zeusz az egyre gonoszabbá való emberiség kipusztítására bocsátott a világra. A házaspár ezután újra teremtette az emberiséget, oly módon, hogy isteni parancsra szülőanyjuknak, Gaiá-nak „csontjait”, vagyis a köveket dobálták a hátuk mögé. Az antik és a későbbi ábrázolásokon a Vízöntőt egy férfialakkal, Deukalión-nal és a mellette lévő urnából kifolyó vízzel – a vízözön jelképével ábrázolták.

A római császárkorban elterjedt másik neve – amelyet az iszlám középkor is megőrzött- az „Amphora” (kétfülű bortartó edény), amelyből ömlik a víz.

A kínai égbolt-ismeret három csillagképet említett a Vízöntő helyén.

A magyar népi csillagismeret a Vízöntő környezetén nem alakított ki csillagképet.

A konstelláció két legfényesebb csillaga március végén tűnik fel a hajnali szürkületben, augusztus végén éjfélkor delelnek, és január közepe körül tűnnek el az esti égen.

PISCES (Psc) – HALAK

Szétszórt, halvány csillagai miatt elég nehezen ismerhető fel az égen.

A Kr. E. II. évezredben mezopotámiai források néhány csillagát már említik SIM.MAH, vagyis „A Nagy Fecske” néven, akkád elnevezésük Shinununtu, ugyanezt jelenti. A mai Halak másik részének akkori neve Anunitu, a gyermekszülés istennője. Az ókori, majd arab ábrázolások két halnak mutatják be (ezek egyike a Kos felé a másik a Pegazus irányában nyúlik ki), melyeket a farkuszonyuknál rájuk hurkolt szalag a csillagkép délkeleti szélén lévő csillagban, mint csomóban köt össze. A halak antik mondáját Ovidiusnál találjuk meg a Fasti (Római naptár) II. énekében:

„Hal, te fogadd be a Nap mennyi gyors fogatát!

Azt mondják, hogy a testvéreddel fényletek együtt.

Ég uralmáért harcolt maga Iuppiter egykor,

Szörnyű Typhontól még Venus is menekült.

Gyermek Amorral ment el az Euphrates folyamáig,

És lepihent a nagy szir vizek árjainál.

S vízbe ugornak azonnal, Két hal menti meg őket,

Mely most csillagként fénylik az égen ezért” (Ford.: Gaál László)

Az elő-ázsiai mondában az Eufrátesz halai egy hatalmas tojásra bukkantak a folyóban. Partra görgették, és abból Atargatis kelt életre, aki jutalmul a halakat az égre helyezte.

A Halak mondája a földet megtermékenyítő záporokra, esetleg a termékenységet is jelképező halbőségre vonatkozhat. Az ellenséges indulatú Typhon Indiában a csillagkép neve Revati, amely talán „Vagyonos”-t jelent. Az arab hold-házak közt Batn al Hűt és Al Rishá, „A Halak Hasa”, ill. „A Halak Szalagja” a neve. A középkor Európában fontos csillagképnek tartották, mivel az időszámítás kezdetétől ebben tartózkodik a tavaszpont.

A magyar csillagmitológiában nincs nyoma a Halak ismeretének.

A csillagkép május végén tűnik fel hajnalban, és februárban nyugszik az esti órákban.